okt. 13. egy új futam (sorozat?)
avagy WorldGate Trophy Budapest körül
Csörög minden! Rég volt már ilyen korán. Kinézek az ablakon, korom sötét van, a Hold felhőtakarókba burkolózva az igazak álmát alussza és egy pillanatra sem gondolja, hogy velem együtt kellene ébrednie. Jó a Holdnak, akkor ébred, amikor akar, na, ez a megállapítás csak a hétköznapokra igaz, mert a mai koránkelést én akartam. Gyors öltözködés, villám pakolás és már pattanok is Brekibe. Kulcs elfordít, pöc-röff és már duruzsol is a 4200 cm3-es erőgép. Gyorsan elszaladok Százhalombattára, összeszedem Sipit, aztán vissza a parkolóba, ahova Laca pár perc múlva meg is érkezik. Gyors pakolás Artu-ba, döntésünk szerint ma Artu fedélzetén Laca lesz a pilóta, Sipivel pedig mi leszünk a navigátorok.
7:00 parkolunk a WorldGate bázis előtt az Áldás utcában, ahol már gyülekeznek a futam résztvevői. Gyors köszönés Benedek Lacinak (mától Benedek Ecclestone László), akinek a mai feladata: a futam körüli minden feladat. Köszönés Tibinek, aki már tölti is fel a koordinátákat a készülékeinkre.
Ma nincs idő az útvonaltervezésre, megkapjuk a koordinátákat és tűűűűzzz! Majd improvizálunk… még nem nagyon volt ilyen verseny, melynek az elejétől nem rendelkeztünk tervvel, de hát most ezt is kipróbáljuk.
Pörögnek az események, Laca tolja a szekeret, ami a csövön kifér, Sipivel próbáljuk átlátni a feladatokat, közben valami irányt is szolgáltatni a pilótának, igyekszünk az új formátumú itinerrel megbarátkozni. Volt, hogy a feladatnál álldigáltunk és próbáltunk megoldást keresni egy másik feladat kérdésére… nem sikerült, na mindegy futás tovább… áááá fék! Fék! Nem jó feladatot néztem, tolatás vissza… ja, hogy nem számot kell találni a nem létező kövön, hanem a faház tetejének a színét kell beírni… mennyivel könnyebb a válasz…
Na, jó koncentráljunk jobban! Futás tovább. Az itinert Sipi kezeli… nem irigylem… annyit kellett lapozgatnia oda-vissza, hogy szerintem a nap végére biztos lekopott az ujjlenyomat a jobb ujjairól. Törökbálint, Páty, Zsámbék, Etyek, Sóskút, jönnek azok a települések, amiket már sokszor láttunk kiírva az autópálya mellett és talán azt is gondoljuk, hogy persze, persze tudom hol vannak. Neem, neeem, fogalma sincs az embernek, hogy hol is vannak. Hopp egy bucka, hopp egy erdősáv, hopp be van szántva az út, hopp egy sorompó, hopp előttünk keresztben az M7-es autópálya, hopp azonnal egy alternatív útvonal, hopp a navigáció megszakad, hopp egy újonc csapat az adrenalintól fűtve egy sziklás leereszkedés alkalmával próbál elénk kerülni, hopp még szerencse, hogy idejébe sikerült leküzdeniük lelkesedésüket, így lehetőséget kaptak arra, hogy épségben le tudjanak érkezni a meredek aljára, hogy este majd nagyot tudjanak köszönni az otthon maradtaknak. hopp és… hopp és… hopp…
Eszméletlen szép helyeken jártunk, nem is gondolnánk, hogy Budapesttől pár kilométerre micsoda tájakon lehet autókázni. Jó, jó, sokat nem láttunk belőle, mert én egy 15”-os laptop képernyőjét tekintettem valóságnak, Sipi az itinert és a laptopját, Laca pedig az előtte lévő 200 méterre koncentrált, viszont ennek hozadékaként olyan sebesen gyűjtöttük a pontokat, hogy a táv körülbelüli feléhez érve megszületett a stratégiánk: mindent meg kell csinálni ami még hátra van. Lacának több se kellett, hajtotta Artu-t, aki szemlátomást élvezte a törődést és kapkodta csülkeit a poros, nem várt száraz úton. Hihetik azt, hogy hát milyen verseny is volt ez, ahol szinte minden pont abszolválása a cél… hát, kérem, az égiek velünk kegyesek, a szervezőkkel, bizony kegyetlenek voltak. Néhány csepp eső átmozgatta volna a rugójáratokat, ahol mi leereszkedtünk, ott bizony gatyafékkel se tudtunk volna lejönni, ahol mi poroltunk, na, ott úszóleckét vettünk volna, a szántóföldeket összekötő szakaszokon Ártu pattogós Pasodoble-t szúrt le, míg két csepp eső után egy érzelmesen vonagló rumbával táncolta volna végig az utat… azt gondolom, ha néhány helyen nem lett volna elegendő az MT-s gumi, pár helyre békatalp kellett volna.
De nem így volt, úgyhogy Artu-nak égettük a kipufogó rendszerét, Laca tolta, mintha üldözték volna. A tervezett utolsó pont felszedése után tengernyi időnk maradt a célba éréshez, így elkezdtünk keresgetni az elején kihagyott pontok közül néhányat, hátha össze tudnánk még szedni egy párat. Döntöttünk, Zsámbék mellett kihagytunk egy pontot, futás oda érte. Artu repül, megérkezünk, három, négy úton is el lehetne érni a pontot, már ha a jó termés reményében a helyi gazdák be nem szántották volna mindegyiket. Nem nehéz kitalálni… beszántották az összeset. Kis kóválygás, padlógáz vissza, mert időközben a tengernyi idő kiskanálnyi idővé zsugorodott, nem baj, beérünk… Budaörsnél föl a hegyre, hopp zsákutca, vissza a másikon, hopp ez is… áááá!!!! Vissza, a percek felgyorsultak, a másodperc mutató őrült rohanásba kezdett, mintha csak életcélul tűzte volna ki maga elé, hogy ventilátor legyen. Végre megleltük az utat, melynek a vége nem zsákutcába, magánházba vagy éppen lépcsőbe torkolt. Leadtuk az itinert… késtünk… most először a verseny történelmünk alatt kikéstünk 10 percet… ájjáájj…
Házigazdáink egy festőien szép kilátással rendelkező turistaházhoz tették a befutót. A főépülethez szeretettel simuló kert előtt (alatt) hosszasan elnyújtózott a vasárnap délutánját élő sajátos szépséget árasztó kócos Budapest. Toronyházak, kémények, peremkerület, a belváros egy kis szeglete, mint egy makettasztal, ami körül mi vagyunk az óriások… hmmm… a 3 Runners mindenek felett…J
Körülöttünk szeleburdi kutyák kajlán rohangálva ismerkedtek egymással, földbe ásott padok, a közelben régen megrakott tűz, kockás abrosz, a bográcsban remek babgulyás rotyog, nem kellett sokat invitálni minket, birtokba vettük a padot és vele az imént rajzolt hangulatot… csak úgy lapátoltuk magunkba az ételt, mintha két hete nem ettünk volna és közben töltöttük fel magunkba az idő és a hely szimbiózisából megszületett különös, finom harmóniát. Eredményhirdetés. Megtudtuk, hogy a legtöbb pontot mi szedtük össze, így a tengernyi idővel jobban tettük volna, ha szépen beevezünk és a végén lett volna időnk még néhány zsákutcát megkeresni, de mint ahogy szegény rég eltávozott nagyapám mondta, „a háború után egy közlegény is okosabb, mint háború előtt a tábornok”… és Papa, ez mily igaz.
Az időtúllépésért megszerzett pontjaink 10%-át elveszítettük, így az Awaken 3 Runners az első WorldGate Trophy futamán az előkelő harmadik helyet szerezte meg, amelyre nagyon büszkék vagyunk.
Jönni kellene a köszönet soroknak, de talán túl közhelyes lenne felsorolni mindenkit, így a csapat nevében azt tudom elmondani, hogy igen jól éreztük magunkat és ha a WorldGate részéről lesz folytatás, a meghívást nagyon szívesen, örömmel elfogadjuk.
7:00 parkolunk a WorldGate bázis előtt az Áldás utcában, ahol már gyülekeznek a futam résztvevői. Gyors köszönés Benedek Lacinak (mától Benedek Ecclestone László), akinek a mai feladata: a futam körüli minden feladat. Köszönés Tibinek, aki már tölti is fel a koordinátákat a készülékeinkre.
Ma nincs idő az útvonaltervezésre, megkapjuk a koordinátákat és tűűűűzzz! Majd improvizálunk… még nem nagyon volt ilyen verseny, melynek az elejétől nem rendelkeztünk tervvel, de hát most ezt is kipróbáljuk.
Pörögnek az események, Laca tolja a szekeret, ami a csövön kifér, Sipivel próbáljuk átlátni a feladatokat, közben valami irányt is szolgáltatni a pilótának, igyekszünk az új formátumú itinerrel megbarátkozni. Volt, hogy a feladatnál álldigáltunk és próbáltunk megoldást keresni egy másik feladat kérdésére… nem sikerült, na mindegy futás tovább… áááá fék! Fék! Nem jó feladatot néztem, tolatás vissza… ja, hogy nem számot kell találni a nem létező kövön, hanem a faház tetejének a színét kell beírni… mennyivel könnyebb a válasz…
Na, jó koncentráljunk jobban! Futás tovább. Az itinert Sipi kezeli… nem irigylem… annyit kellett lapozgatnia oda-vissza, hogy szerintem a nap végére biztos lekopott az ujjlenyomat a jobb ujjairól. Törökbálint, Páty, Zsámbék, Etyek, Sóskút, jönnek azok a települések, amiket már sokszor láttunk kiírva az autópálya mellett és talán azt is gondoljuk, hogy persze, persze tudom hol vannak. Neem, neeem, fogalma sincs az embernek, hogy hol is vannak. Hopp egy bucka, hopp egy erdősáv, hopp be van szántva az út, hopp egy sorompó, hopp előttünk keresztben az M7-es autópálya, hopp azonnal egy alternatív útvonal, hopp a navigáció megszakad, hopp egy újonc csapat az adrenalintól fűtve egy sziklás leereszkedés alkalmával próbál elénk kerülni, hopp még szerencse, hogy idejébe sikerült leküzdeniük lelkesedésüket, így lehetőséget kaptak arra, hogy épségben le tudjanak érkezni a meredek aljára, hogy este majd nagyot tudjanak köszönni az otthon maradtaknak. hopp és… hopp és… hopp…
Eszméletlen szép helyeken jártunk, nem is gondolnánk, hogy Budapesttől pár kilométerre micsoda tájakon lehet autókázni. Jó, jó, sokat nem láttunk belőle, mert én egy 15”-os laptop képernyőjét tekintettem valóságnak, Sipi az itinert és a laptopját, Laca pedig az előtte lévő 200 méterre koncentrált, viszont ennek hozadékaként olyan sebesen gyűjtöttük a pontokat, hogy a táv körülbelüli feléhez érve megszületett a stratégiánk: mindent meg kell csinálni ami még hátra van. Lacának több se kellett, hajtotta Artu-t, aki szemlátomást élvezte a törődést és kapkodta csülkeit a poros, nem várt száraz úton. Hihetik azt, hogy hát milyen verseny is volt ez, ahol szinte minden pont abszolválása a cél… hát, kérem, az égiek velünk kegyesek, a szervezőkkel, bizony kegyetlenek voltak. Néhány csepp eső átmozgatta volna a rugójáratokat, ahol mi leereszkedtünk, ott bizony gatyafékkel se tudtunk volna lejönni, ahol mi poroltunk, na, ott úszóleckét vettünk volna, a szántóföldeket összekötő szakaszokon Ártu pattogós Pasodoble-t szúrt le, míg két csepp eső után egy érzelmesen vonagló rumbával táncolta volna végig az utat… azt gondolom, ha néhány helyen nem lett volna elegendő az MT-s gumi, pár helyre békatalp kellett volna.
De nem így volt, úgyhogy Artu-nak égettük a kipufogó rendszerét, Laca tolta, mintha üldözték volna. A tervezett utolsó pont felszedése után tengernyi időnk maradt a célba éréshez, így elkezdtünk keresgetni az elején kihagyott pontok közül néhányat, hátha össze tudnánk még szedni egy párat. Döntöttünk, Zsámbék mellett kihagytunk egy pontot, futás oda érte. Artu repül, megérkezünk, három, négy úton is el lehetne érni a pontot, már ha a jó termés reményében a helyi gazdák be nem szántották volna mindegyiket. Nem nehéz kitalálni… beszántották az összeset. Kis kóválygás, padlógáz vissza, mert időközben a tengernyi idő kiskanálnyi idővé zsugorodott, nem baj, beérünk… Budaörsnél föl a hegyre, hopp zsákutca, vissza a másikon, hopp ez is… áááá!!!! Vissza, a percek felgyorsultak, a másodperc mutató őrült rohanásba kezdett, mintha csak életcélul tűzte volna ki maga elé, hogy ventilátor legyen. Végre megleltük az utat, melynek a vége nem zsákutcába, magánházba vagy éppen lépcsőbe torkolt. Leadtuk az itinert… késtünk… most először a verseny történelmünk alatt kikéstünk 10 percet… ájjáájj…
Házigazdáink egy festőien szép kilátással rendelkező turistaházhoz tették a befutót. A főépülethez szeretettel simuló kert előtt (alatt) hosszasan elnyújtózott a vasárnap délutánját élő sajátos szépséget árasztó kócos Budapest. Toronyházak, kémények, peremkerület, a belváros egy kis szeglete, mint egy makettasztal, ami körül mi vagyunk az óriások… hmmm… a 3 Runners mindenek felett…J
Körülöttünk szeleburdi kutyák kajlán rohangálva ismerkedtek egymással, földbe ásott padok, a közelben régen megrakott tűz, kockás abrosz, a bográcsban remek babgulyás rotyog, nem kellett sokat invitálni minket, birtokba vettük a padot és vele az imént rajzolt hangulatot… csak úgy lapátoltuk magunkba az ételt, mintha két hete nem ettünk volna és közben töltöttük fel magunkba az idő és a hely szimbiózisából megszületett különös, finom harmóniát. Eredményhirdetés. Megtudtuk, hogy a legtöbb pontot mi szedtük össze, így a tengernyi idővel jobban tettük volna, ha szépen beevezünk és a végén lett volna időnk még néhány zsákutcát megkeresni, de mint ahogy szegény rég eltávozott nagyapám mondta, „a háború után egy közlegény is okosabb, mint háború előtt a tábornok”… és Papa, ez mily igaz.
Az időtúllépésért megszerzett pontjaink 10%-át elveszítettük, így az Awaken 3 Runners az első WorldGate Trophy futamán az előkelő harmadik helyet szerezte meg, amelyre nagyon büszkék vagyunk.
Jönni kellene a köszönet soroknak, de talán túl közhelyes lenne felsorolni mindenkit, így a csapat nevében azt tudom elmondani, hogy igen jól éreztük magunkat és ha a WorldGate részéről lesz folytatás, a meghívást nagyon szívesen, örömmel elfogadjuk.
